Jeney Ágnes
Szobrász

 

 

Elfogyott

 

Elfogyott, nincs sehol....
Pedig kerestem, de elment veled.
Elvitted magaddal kihúzva belőlem
A maradék eget.

 

Az ég adta életerő
Kincs-e még?
Érték a lelkednek?
Mert az enyém nincsen rég.

 

Millió éve testünk
Összeforrva szeret.
Szétválasztva életekben
Eszét vesztve keres.

 

Mert az elme megőrül,
Ha testet börtönbe zárják.
És a szív nem menekül,
Csak elsorvadva vár rád.

 

Hisz kettős csapdában létezni...NEM!
S előbb harcolsz
Hogy ne így legyen.
(Aztán gyáván feladod)

 

S látva elszántságot
Mi annyi volt.......
Amennyi belém töltött erő,
Hogy lassan kikopott.

 

Mert meglátva, ahogy elfordulsz,
S szemed másra néz.
Éreztem, ahogy testemből
Elillan a lét.

 

Szép halálnak mezein,
Majd futok feléd.
S kérem, hogy lelked
Legyen újra enyém.

 

Nézd, ahogy gyógyulok...
Majd ezer éven át...
Mert minden ami vagyok,
Az belőled áld.

 

De most elfogyott, nincs sehol...
Pedig kutattam még....
Életemnek értelme,
Mégis elhagyott rég....

 

Zuhanás

 

Szédült ütemben s lassú dobbanással,
Egybeolvadt folyékony varázzsal,
Kitágult tüdővel levegőt kapkodva,
Szemednek homálya lelkembe fúródva.

 

Meghallva a zenét süket fülekkel,
Látva a színét bekötött szemekkel.
S években lapuló megalkuvása
Farkasként vonyító Holdnak ugatása.

 

Dobbant a lábával járja a táncot.
Elemek hadával húz körém sáncot.
Megtorpan, megölel, s újra ellök.
Látom, hogy zuhanok....látom a felhőt.