Jeney Ágnes
Szobrász

 

 

Varjú

 

Fekete köpenyét öltötte fel az éj.
Búzaföldön takaró hófehér.
Egyetlen fekete pont piszkítja a teret,
Magányos varjú ül a közepén.

 

Nem mozdul. Csak nézi némán a Holdat.
Káprázat csupán, vagy maga a tény?
Felém fordítva fejét rám néz,
S fekete szemében alszik a fény.

 

Lépek, de szeme villámot szór.
Hold fénye üli fájdalma felett most a tort.
Csak most látom, mit takar szárnya,
Hófehér búzaföld magányának ára.

 

Tűz

 

A tűz csak tüzet szeret
Mi lángolva ég.
Felemésztve minden órát,
Amit hazugság kísér.

 

Egyetlen éjszakába sűrítve
Utolsó parázsig leégve.
Hamuba kotorászva
Imákat mormol az ég felé.

 

Könnyei harci díszben festik
Meg arcán a fekete port.
Szája hogy megremeg,
Csak egy utolsót szólt.

 

A tűz csak tüzet szeret
Mi örökké ég.
Belülről feszítve
Kínoz a felszított kéj.

 

Lámpásban elrejtve pislog,
A megmarad láng.
Kívülről megfagyva
Álarc a halott világ.