Jeney Ágnes
Szobrász

 

 

Képek

 

Vesztes képek suhannak szemem előtt.
Sírni látom magam arcom mögött.
Megbékélt a tudat zárt világban,
Elveszve kutat egymagában.

 

Hullámokat hallva nevetek éppen.
Múltba rekedt idő veszik el tétlen.
Lehunyt szemem még a Napot látja,
Nem nyitom ki a szürke világra.

 

Kopár itt kin minden hol születtem.
Szikkadt földre porrá hullt a vétlen.
Kiszáradt facsonkok feketítik kertem,
Tudatos tervetek virágkorát élem.

 

Sikít az öntudat. Mit tettél?
Elveszett világot hogyan teremtettél?
Felnéz az égre könyörgő szemekkel,
Emberek milliói így vesztek el.

 

Bebújok árnyékom sziklái alá,
Kandalló képe meleget ád talán.
Anyámnak mosolya villan fel előttem,
Köszönöm Istenem, hogy nem lát már e képen.

 

Rongyot öltött torz emberek jönnek.

Megcsillanó szeműk szinte éget.

Kibuggyan a nyállal kevert vágyuk,
S megérint a húsra szokott álmuk.

 

Ismerős arc tűnik fel előttem,
Évek alatt testvér volt mellettem.
Tekintete rám villan egy percre,
Tébolyultság tűnik elő benne.

 

Odébb tőle fölnyüszít egy állat,
Felsikoltó gyermekhang a válasz.
Éhség itt az úr hova jöttem,
Embernek martaléka lettem.

 

Nyisd ki szemed! Szólt a hang hiába…
Álmomból nincs kiút éber világba.
Benne ragadt elme jövőnek mocskában,
Rémálmom ott rejlik minden zugában.

 

Nincs időm

 

Nincs időm várni.
Nincs időm félni.
Nincs időm könyörögve kérni.

 

Nincs időm elmondani.
Nincs időm feldolgozni.
Nincs időm darabjait összerakni.

 

Nincs időm hallgatni.
Nincs időm sírni.
Nincs időm tovább terheket vinni.

 

Nincs időm bezárni.
Nincs időm tartani.
Nincs időm, mosolyom elzárni.

 

Nincs időm a fénytelenre.
Nincs időm a lelketlenre.
Nincs időm nem szeretve lenni.

 

Nincs időm kifogásra.
Nincs időm hazugságra.
Nincs időm megkövült megszokásra.

 

Nincs időm elnyomni.
Nincs időm eltolni.
Nincs időm évekig magamba mormolni.

 

Van időm őrületre.
Van időm féktelenre.
Van időm minden nap nevetni.