Jeney Ágnes
Szobrász

 

 

Tükör

 

Tükör vagyok, mi arcodat mutatja
Magányod minden óráját.
Hazug ámítás lassan fojtogat,
Eljátszott érzelem táncolni hívogat.

 

Én vagyok te, zöldszemem sugara.
Minden érzés mi táplál.
Mivé lett évek hosszú sora?
Megjött a tavasz és romboltál.

 

Nem tiéd e terhek végtelen szála.
Nem száll fejedre egyedül ára.
Láthatatlan sorokon át,
Menetelünk várva az új csodát.

 

Nem miénk a jövőnek kulcsa,
Zálogba adva szívünk kincseit.
Elhalt csókok leesett hamvai
Csúfítják elmenő lépteink.

 

Mosollyal ajkadon téped fehér ruhám.
Kínzó lenyomat illata csábít.
Vágyak szaggatott sóhaja,
De ölemben végtelen vágy ásít.

 

Menekülő vád és ideges félelem
Lüktető erőddel dobod el vétkemet.
Csábító játékod gyáva futama
Kényszerít térdre könnyeket megadva.

 

Kardok királynőjeként ülök trónomon.
Elutasítva minden ostobaságot.
S bár kelyhet nyújtanék feléd
De érzéseid érmére váltod

 

Hallottál-e

 

Hallottál-e verset tőlem,
Ami pillangók röptéről szól?
Bocsásd meg e vétkemet,
Mi fellázadt magokat szór.

 

Kinyitva az ajtót és ablakot,
Huzatban tisztítva nézem a Napot.
Engedem a szélnek elsöpörni tudatom.
Semmiben pihenni, oldódni szabadon.

 

Megmosom arcomat a fény vízében,
Így edzem lelkemet a harag tűzében.
Hagyom, hogy elszálljon minden fájdalom.
A múltban ragadt összes belém égett ártalom.

 

S leírom, a szót mi belül feszít és zabál?
És kinyitom a szám, mert nem bírom tovább?
..Bocsásd meg, ha sértelek...
Mert Én tudom szabadulni másképp nem lehet.

 

Még elhiszed, hogy milliók nem ezt teszik?
Kiabálva ,sírva ,könyörögve kérlelik,
Fel ajánlva mindent mi egykor szent,
Hogy talpra álljon a megrogyott rend.

 

Hazudni kár hidd el nem érdemes.
Csukott szemhéjjal is látom a tükörképemet.
Mert bennem bugyog mélyen az elrejtett vágy.
Folyékony költészet miben az igazság fáj.

 

S nem hallasz verset tőlem,
Ami pillangók röptéről szól.
Bocsásd meg e vétkem,
Mi fellázadt szavakat szór.